Posztunkban folytatjuk kifelé vezető utunkat a kiégésből a következő lépés segítségével. Hármat ígértünk, egy lett belőle, hisz ez a téma nagyobb kifejtést érdemel:
- lépés: Az önmegértés (önismeret, önreflexió)
Minden, amit a burnout megelőzésére vagy legyőzésére megteszünk, nem más, mint önismereti munka. Hiszen csak önmagunk jobb megértése által, erőforrásaink felfedezésével, rejtett motivációink, viselkedési mintáink; stb. tudatosításával vehetjük újra kézbe életünk irányítását.
Megfigyelhető, hogy bizonyos személyiségjegyekkel rendelkező emberek nagyobb veszélynek vannak kitéve a burnout kialakulását tekintve (ám ez nem azt jelenti, hogy aki ilyen személyiség, feltétlen ki fog égni): depresszív beállítódás, érzelmi labilitás („neuroticizmus”), túlzott felelősségvállalás olyanért is, ami nem rájuk tartozik, impulzivitás jellemző rájuk; hamar dühbe jönnek; nehezen tűrik a kritikát; sokszor tehetetlennek érzik magukat és szeretnék, ha valaki más mondaná meg helyettük, mit tegyenek; hamar csalódnak magukban és másokban; gyakran aggodalmaskodnak; stressz esetén nem a megoldásra fókuszálnak, hanem az önsajnálatra; folyamatos külső elismerésre törekszenek (ld. belső önbecsülés hiánya).
Nem tudjuk megváltoztatni, kik vagyunk, azért viszont tehetünk és tennünk is kell, hogy tisztába jöjjünk, ránk milyen vonások jellemzőek, milyen helyzetekben hogyan reagálunk, s ha szükséges, hogyan tudjuk viselkedésünket kontrollálni, adekvátabbá tenni a körülményeknek megfelelően. Törekednünk kell arra, hogy önmagunkról alkotott képünk minél közelebb kerüljön a realitáshoz, ahhoz, amit mások tapasztalnak rólunk. Legalább ennyire fontos, hogy a megértésen túl törekedjünk arra, hogy javítsuk viszonyunkat a világhoz és önmagunkhoz.
Ehhez a fejlődési folyamathoz egyrészt folyamatos önreflexióra (önmagunkon való gondolkodás), illetve mások visszajelzéseinek figyelembevételére van szükség. Az önismeret éppen ezért egy élethosszig tartó folyamat, azt is meg kell tanulnunk, hogyan tudunk magunkról építő módón gondolkodni, hogyan fedezzük fel a valódi szükségleteinket, hogyan azonosíthatjuk valódi érzéseinket, hogyan tudunk jól bánni magunkkal. Talán a legnehezebb ebben a munkában az, hogy saját magunkkkal kapcsolatban jelentős vakfoltjaink vannak, vagyis saját működésünk, motivációnk magunk előtt gyakorta rejtve maradnak. Sokat segít ilyenkor a külső visszajelzés, azonban célszerű ilyenkor szakember segítségét is igénybe venni. Több módszer is jól használható az önismeretben, talán az egyik legjobb ezek közül a pszichodráma.
A kiégésben már érintettekkel vagy épp annak megelőzésére mindenképpen dolgoznunk kell tehát azzal, hogy tágítjuk és valódibbá tesszük az önmagukról alkotott képünket, fejlesztjük önértékelésünket. A túlságosan negatív önértékelés velejárója az, hogy az ember saját magát kritizálja, bántja („de idióta voltam, hogy ezt megléptem”, „annyira béna vagyok, hogy még ezt se tudom megcsinálni”, stb.). Ennél rosszabbat nem is tehetnénk magunkkal: elegendő kritikát kapunk a külvilágtól, miért kell még magunkat is folyton elítélni, gyötörni, ostorozni? Az erre fordított rengeteg energiát belefektethetnénk a megoldás keresésébe is.
Lehetséges, hogy nem elegendő pusztán önismeretünk fejlesztése, mert beleütközünk abba, hogy viselkedésünk olyan mintát követ, ami valamilyen régebbi életeseményhez köthető. Célszerű ilyenkor mélyebbre ásni, megpróbálni az ismétlődő viselkedésminták okait feltárni. Lehetséges ugyanis, hogy a kiégésre való fogékonyságot egy vagy több feldolgozatlan (általában gyermekkori) életesemény vagy körülmény idézte elő. Ezért segíthet, ha megtaláljuk a kiindulópontot, mely a folyamatot elindította, azonosítjuk, akkor és ott miért választottuk az adott viselkedési formát, s tudatosítjuk, hogy pontosan ez az, amit azóta is ismételgetünk hasonló szituációkban teljesen öntudatlanul. Például kisgyerekként elbújtunk, amikor bántani akartak minket, s felnőttként szintén „elbújunk”, megalázkodunk a főnökünk előtt, amikor ő épp igazságtalanul negatív visszajelzést ad, ahelyett, hogy kiállnánk magunkért. Fogadjukel, hogy gyerekként az adott pillanatban helyesen reagáltunk a megrázó eseményre, de már felnőttünk, s nem feltétlen az a jó megoldás többé, ami akkor bevált. Ez a munka mindenképpen szakember segítségét igényli. A feldolgozás történhet egyéni terápiában vagy csoportosan is (a már említett pszichodráma nagyon jó módszer erre).
Végezetül: Lelkünk mellett fontos törődni testünkkel is: táplálkozzunk megfelelően, aludjunk eleget és pihentetőn, s találjunk olyan edzésformát, mely a legjobb nekünk. Ez sokszor időigényes feladat, több mozgásformát ki kell próbálni és hallgatni a belső érzéseinkre.
Folytatjuk.
(A poszt Nagy Anita (H2O – Human to Organization) közreműködésével készült).
